|
Aktuális
/ Tőletek
Bayer Beatrix tanítványunk írása, melyet a hozzájárulásával teszünk közzé. Elmeséli, hogyan került a testével és lelkével összhangba a balett segítségével.
Amint megláttam a Facebookon egy cikket a mindenféle alkatú balettozó lányok sziluettjeivel, azonnal elkezdtek cikázni a gondolataim. Húszévesen 49 kilósan a balettiskolában nem éreztem olyan jól magam és nem fejlődtem annyit, mint itt 50+ évesen és 95 kilósan. Ezek tények, és teljesen ellentmondanak mindennek, ami a fejekben van. Lehet, hogy én se hinném el, ha nem velem, az én testemmel-lelkemmel történik mindez, ettől függetlenül nem mennék vissza az időben.
Szeretnék megosztani pár személyes tapasztalatot ezzel kapcsolatban. Bízom benne, hogy egy fecske is csinálhat nyarat! Rendet kell tenni az emberek fejében.
Mikor kezdődött nálam a táncolás szeretete? Amikor a 7 évvel fiatalabb magas, vékony tesóm tízévesen beiratkozott egy bonni balettsuliba és én elkísértem. Biztos vagyok benne, hogy imádta, de azt nem hiszem, hogy érzelmeket szeretett volna magából kitáncolni már kislányként. Én viszont a kamaszkor sűrűjében kezdettől fogva nagyon is igen! Főiskolás éveink alatt már ugyanoda jártunk balettra: ő a magas, vékony, őzike lábú és én az alacsonyabb, nőiesen gömbölyű, rövidke lábú. Akkor éppen nem volt súlyfeleslegem, mert folyamatosan különböző diétákkal kínoztam magam, szerencsére energiám maradt bőven. Az alkati adottságaimmal egyáltalán nem foglalkoztam soha, mert nincs értelme, csak saját fejlődésünk a cél. Nem voltam irigy, nem utánoztam senkit. A balett számomra az 1. számú hobbisport, önkifejezés, életforma. Az első komoly sikerélményem egy improvizációs balettórához kötődik. Téma: egy elérhetetlennek tűnő vágy. Kapóra jött egy plátói szerelem, csukott szemmel táncoltam, aztán a nagy csendre felnéztem. Mindenki engem bámult...
A főiskolás évek után fogalmam sincs, hogy telt el közel 20 év. Klasszikus balett nélkül. Hmmm, gyerek és munka. Már szó szerint sírva ültem az íróasztalnál a munkahelyen, annyira fájt a hátam. Amikor nekiindultam balettiskolát keresni. Csak úgy, 20 év után! Még jó, hogy az opera mellett volt az irodánk. Betévedtem a közelben lévő tánciskolába nyár közepén, ahol körülbelül ez a beszélgetés zajlott le a recepciós és köztem: Táncolni szeretnék. – Társastánc órák vannak. – Hát, köszi. Igazából balettiskolát keresek, mert a régi bezárt. – Az is lesz ősztől, nézd meg a honlapjukat és jelentkezz bátran! Az esélytelenek nyugalmával regisztráltam szabály szerint a teljesen kezdő tanfolyamra, majd elmerészkedtem az első órára úgy, hogy szinte biztosan nem bírom ki. Ez 5 éve történt...
A harmadik óra képességfejlesztő után búcsút mondhattam a hátfájásnak. Még a tartásom is megváltozott: neandervölgyiből büszke királynősre. Nem vicc! Több milliószor hallottam nagyitól és anyutól kiskorom óta a bosszantó „Húzd ki magad!” -at, ami nem ment, na.
Nagyon érdekes, ezért külön pontba kerül ez a felfedezésem: a balettiskola tükrében mindig tetszem magamnak. Szinte csak ott, de ott mindig.
Persze az alkatom nem lett azóta se nyúlánk, „balettos”, sőt! Alma alkatú, hasra hízós vagyok, úgy 20 kiló felesleget cipelek jó ideje. Cca. 15 kiló vándorol rólam fel-le, ami a balettban csak minimálisan akadályoz. Viszont a technikám sokkal kidolgozottabb, mint fiatalon 35 kilóval könnyebben! A mostani suli egyszerűen profibb, ennyi. Bokasérüléstől tartottam egyedül, mert az VOLT a leggyengébb pontom. Azonban a kiváló mesterek keze alatt, fokozatos terhelés mellett, nagyon megerősödött. Az egómmal együtt.
Nem szeretnék lenézni semmilyen sportot, de a balettiskola szakértő közönséget is nevel a balettművészetre. Mondjuk én az első Seregi: Rómeó és Júlia után már a nézőtérről se hiányzok. A balettgálán való fellépésemet egyáltalán nem befolyásolta az alkatom, mert abszolút túl tudtam lépni azon, hogy szinte mindenki megmosolyogta a közvetlen családomból (anyu, férjem, és fiam). A legkedvesebb kollégáim, barátaim és a táncostársak viszont mindannyian támogattak. Férjem azt mondja, hogy nem arról volt szó, hogy nem támogattak, el is jöttek a gálára, csak szokatlan volt nekik...hmmmm.
Anyu volt a legfőbb kritikusom mindig is, nagyon bántott a sok lebeszélése, negatív kommentje, de életemben először fittyet tudtam rá hányni. A fellépés nagyon nehéz volt, iszonyat megterhelő, mert még teljesen kezdő voltam, és az éles előadásra olyan lámpaláz tört rám, amikor kimentem a színpadra, hogy azt hittem menten elájulok. De semmiképpen nem bocsátottam volna meg magamnak, ha miattam bedől annyi táncos kemény munkája, és a tiétek, az egész előadás, a térformák. Ezért összeszorított foggal végigcsináltam, és iszonyat büszke vagyok az oklevelemre! Aztán eldöntöttem, hogy legközelebb csak akkor lépek fel újra, ha lefogyok, fiam is ezt mondta főleg a sérülésveszély miatt, de ezt azóta már nem így érzem. Ahogy lehetőség lesz rá, a színpadon a helyem ezer százalék -, a határaimon belül. A legfontosabb ebben, hogy igen, persze hogy korlátoz a pocak, mert nem tudok mondjuk összecsukódni, amikor ezt kéred mindig nevetek félhangosan, de belül már egyáltalán nem zavar. Ha nem így lenne és rosszul érezném magam, nem járnék! Függetlenedett ez a tánctól. Nincs már a fejemben köztük semmilyen összefüggés, hiszen ha soha nem sikerül újra versenysúlyba kerülnöm, azért a táncot nem hagyhatom el, ez lehetetlenség. Legutóbb személyi edzést próbáltam, hogy hátha, de egyszerűen nem az aerobikot szeretem, és abszolút abba a korba, fázisba értem, hogy csak azt szeretném csinálni, amit szeretek, azt enni és inni, amit szeretek....innen nincs visszafelé. A leglényegesebb számomra, hogy mivel erős tudtam maradni, és nem adtam fel ezt az álmot, nem hagytam magam anya által befolyásolni, nála is elértem, hogy csodálni és dicsérni kezdett, ez nagyon durva! Teljesen felnézett rám a végén, mert látta, hogy ehhez milyen kitartás kellett, hogy ne adjam fel semmi áron és járjak ennyi éven, estén keresztül "magamat kínozni". Nyáron a táborokba is, ami a legkirályabb. És oda is eljutottam, hogy pl. nem tolom túl, pont annyit járok, amennyi jólesik és persze amennyire időm engedi. A tánc nekem nem mozgás: a maximalizmusom kiélési lehetősége (milliméterek!), határok feszegetése, dicséretek begyűjtése, önkifejezés, nagyon jó társaság, jó kis vádli, csodás zene, profizmus, napi negatív hatások semlegesítése, koncentráció, egészséges fáradtság, ám mire hazaérek új energiák a házimunkához....és sorolhatnám a végtelenségig. El lehet képzelni, milyen vulkanikus mozgások gyötörnek jelen helyzetben belülről!
Eszembe jut egy igazi abúzus: anyósom is folyton azzal jön nagy társaság előtt a nászasszonyával együtt, hogy hahaha, balett, de hát az csak nádszálaknak való, blablabla. Ez akkor jön elő, amikor megkérdezik, hogy mit sportolsz és én mondom, hogy balettra járok. Aztán elkezdek minden alkalommal magyarázkodni, hogy dehát ez senior, öregebbek is járnak, ill. amit tőled hallottam, hogy van az olimpiai óriás műlesikló, na az a baletttáncos az Opera színpadán, és vagyok én, aki hobbisízik. De ha utóbbit mondtam volna balett helyett, akkor nyilván nem fájt volna a fejem. Valahol ami bánt minden alkalommal, az az emberi butaság és tapintatlanság. És hogy nem lehet kiirtani még családon belül se, max tűzzel-vassal. Nekem eszembe se jutna valakit így lehúzni nagy társaság előtt, még akkor se, ha esetleg én is meglepődnék valamin. De hát nem vagyunk egyformán tapintatosak és jólneveltek...
A tánciskolában ez egyáltalán nem téma, minimálisan szóba kerülhet az alkat, de inkább abban a formában, hogy fú én a lábadat irigylem stb. Egyszer jegyezte meg egy lány óra után, hogy elképesztő vagyok, hogy ezzel az alkattal ezt meg tudom csinálni, akkor láttam őt először és utoljára. Ő se bántón, csak kicsit furán rámcsodálkozott. De az 5 év alatt 1-2 mondat erejéig volt ez max. téma. A mesternők oldaláról viszont soha semmi negatív, kimondottan csak bátorítás. Hatalmas köszönet mindezért!
Csak biztatni tudok mindenkit, semmiképpen ne fossza meg magát előítéletek miatt attól, hogy átélje ezt a csodát! |
