Tanfolyamok	Oktatás	Galéria	Aktuális	Információk	Kapcsolat
Balett teljesen kezdő Balett kezdő Balett középhaladó Balett haladó Spicc alapok Stretching	Tanfolyamok Magánórák	Képgaléria Hanganyagok Videók	Emlékeztető Szakmai anyag Programajánló Filmajánló Média Tőletek Gépház	Jelentkezés Órarend Tudnivalók	70/3323266 beus@developpe.hu Facebook YouTube Skype
A honlapon található írások és fotók szerzői jogvédelem alatt állnak! Az alkotó engedélye nélkül tilos azokat akár eredeti, akár szerkesztett formában továbbadni, tárolni, vagy bármilyen módon értékesíteni!

Flóra levele

News / Tőletek

Kedves Bea!

Kaptam már életemben rossz hírt, de talán egyetlen sem érintett annyira mélyen, mint a mai. Amikor az orvos azt mondta: felejtkezzem el a balettről, az körülbelül olyan abszurd kérés volt, mintha azt mondta volna, felejtsek el beszélni.

Az az érdekes, hogy csak akkor jöttem rá, mennyire fontos számomra a balett, és úgy általánosságban a tánc, amikor alig több mint 2 évvel ezelőtt beiratkoztam hozzád a kezdő balettre. 14 évet fecséreltem el az életemből balett, tánc nélkül, és azt hiszem, ezt holtomig bánni fogom. Tavaly nyáron mertem először megfogalmazni önmagam számára, hogy a legfontosabb önkifejező eszközöm a tánc, ezen beül is a balett. Amikor táncolok, akkor tudok önfeledt lenni.

Ezt a felismerést, és ezeket az önfeledt pillanatokat szeretném megköszönni most Neked.

Azért is lehettem önfeledt, mert a balettrúd mellett biztonságban éreztem magam. A balettrúd tökéletes „partner” volt. Nem beszélt vissza, nem lépett a lábamra, és mindig egy helyben maradt. A balettrúd mellett helyén volt az önbizalmam, és mindig éreztetted velem, hogy ÉN EZT MEG TUDOM CSINÁLNI. És néha tényleg meg tudtam csinálni. 

Ezek voltak a csoda pillanatai. Amikor olykor-olykor egy-egy balett órán ott a balett teremben, a tükrök előtt csoda történt. Amikor úgy éreztem magam, mint aki repülni tud. Akkor, ott, pár másodperc erejéig, szép és jó, vagy csak egyszerűen önmagam voltam. Akkor, ott, a lehetetlen lehetségessé, a szivárvány elérhetővé, az üstökös megfoghatóvá vált. Akkor, ott, pár másodpercig közelébe kerülhettem annak a hatodik születésnapom óta bámult és csodált misztikumnak, ami a színpadon történik.

Köszönöm ezeket a pillanatokat! Köszönöm, akkor is, ha csak pár másodpercig tartott. Akkor is, ha többé nem élhetem át. Akkor is, ha nehéz árat kell fizetnem azért, hogy átélhettem ezeket a pillanatokat.

„Hogy mit jelent hattyúnak lenni? Úgy siklani, mint az álom? Fenségesen a tó sima tükrén... És nem menni soha a partra. A szárazon, ahol az emberek járnak, ügyetlen a hattyú. Tán nevetséges is. Ha végigtotyog a parton akkor egy másik madárra hasonlít. Egy libára. Ott kell maradnia a tó tükrén. Némán, fehéren, fenségesen. Nem repülni, pedig madár. Egy dalt tudni, és nem énekelni. Egy életen át, mindhalálig. Emelt fő, hűvös közöny azok iránt, akik a partról bámulnak. És a dal? Soha...”

Nekem a balett-terem volt a tó. De most a partra vetődtem. Csak a remény maradt, hogy egyszer talán visszamerészkedhetek a part menti sekély vizekre.

Szeretettel